"Aki a tropikus rendszerben dolgozik, valójában más hullámterekkel számol, így a jóslat vagy értelmezés elhúzódik a valóságos kozmikus mezőtől – ez nem csak elméleti különbség, hanem funkcionális hiba az energetikai kapcsolódásban."
A resonant field theory, vagy magyarul rezonáns mezőelmélet, egyre több modern kvantumfizikai és biofizikai kutatásban válik központi elméleti keretté. Ennek lényege, hogy az univerzum nem csupán anyagi objektumok halmaza, hanem összekapcsolt, dinamikusan rezonáló energiamezők komplex rendszere. Ez az elmélet ma már nem csak metaforikus kijelentés: kísérleti és matematikai modellek egyaránt alátámasztják, hogy az élő szervezetek – az emberi test csakúgy, mint a bolygók és csillagrendszerek – rezgő, információt közvetítő mezők formájában állandó kapcsolatban állnak egymással.
A bolygók és csillagképek helyzete ezekben az energia-mezőkben nemcsak térbeli jelölés, hanem rezonancia-állapotot hoznak létre: például amikor a Mars belép egy meghatározott Nakṣatra-ba, nemcsak egy mitológiai vagy pszichológiai asszociáció jön létre, hanem konkrét kvantumrezonancia – amit a modern tudomány is kezd érzékelni biofoton-emisszióval, biorezonancia vizsgálatokkal, mágneses fluktuációk mérésével.
A védikus asztrológia (Jyotiṣa Śāstra) pontosan ezen az alapon működik. Ősi bölcsei már évezredekkel ezelőtt értették és tanították: a bolygók nem okoznak eseményeket – rezonanciát hoznak létre, ami hatásmintákat aktivál bennünk és körülöttünk. Ez a rezonancia viszont csak akkor értelmezhető hitelesen, ha az észlelési rendszer valós térbeli viszonyokon alapul.
A modern nyugati (tropikus) asztrológia elméleti alapja egy absztrakt, naptári eltolású zodiákus. Azonban ez nem egyezik meg a valóságos csillagtérrel, hiszen mintegy 23–24 fokos eltéréssel dolgozik a precessziós elcsúszás miatt. Ez azt jelenti, hogy amit a nyugati asztrológus ma „Kos Napnak” hív, az a valóságban Ráhu vezette Halakban lehet, és teljesen más rezonancia- és információs mezőhöz kapcsolódik.
A sziderikus zodiákus ezzel szemben a valódi csillagképekhez igazítja a bolygókat és Holdfázisokat. Ez nem csak pontosabb asztronómiai módszer – hanem rezonancia szempontból is kulcsfontosságú, hiszen a kvantummezők térbeli pozíció alapján aktiválódnak. A mezőhatás tehát akkor pontos, ha a bolygó valóban ott is van, ahova „mondjuk”.
A védikus asztrológiában a Nakṣatra-k, azaz a Holdházak, 27 (esetenként 28) jól meghatározott csillaghalmaz, melyek egyenként 13°20' szögtartományt ölelnek fel az ekliptikán. Ezek:
nem szimbólumok,
nem fiktív „jelölések”,
hanem tényleges csillagcsoportosulások (pl. Rohiṇī = Aldebaran környéki Hyades; Maghā = Regulus és a Leo fejcsillagai).
A Hold és más bolygók ezen csillaghalmazokon való áthaladása finomenergia-mezőkben való fürdőzést jelent – olyan kvantumrezonanciás térbe lépnek, melyek információt közvetítenek az emberi idegrendszer, tudatmező és prāṇikus test felé.
Ez összehangolódást vagy épp diszharmóniát idéz elő – ebből alakul ki a jóga, a dosha, vagy épp a sorsaformáló hatás.
A 12 jegy nem önkényes szimbólum, hanem a Nap éves útjának térbeli szakaszolása, amely során a Nap különböző csillagképeken halad keresztül. Ezek a jegyek nem azonosak a nyugati asztrológia „Kos–Bika–Ikrek” sémáival, mert a védikus rendszer a Nap, a Hold és az égitestek tényleges pozícióját nézi, nem a tavaszi napéjegyenlőséghez igazított absztrakciót.
A 12 jegy valódi csillagképekre épül, és mágneses rezonancia és fényinformáció alapján hat az emberi testre:
például a Mūla Nakṣatra (Skorpió farok) környéke erőteljes transzformatív rezonanciát hordoz, gyakran okoz fizikai és mentális megtisztulást.
a Puṣya (Rák) – a tejút egyik legaktívabb mezője – regeneratív hatásokat közvetít.
A védikus asztrológia tehát nem hitkérdés, hanem rezonancián és mezőelméleten alapuló alkalmazott kvantum-informatika. A bolygók, mint éterikus hangvillák, reagálnak és rezonálnak, a csillagképek pedig kozmikus hálózatként közvetítik az energiát a fizikai és tudati síkok között.
Aki a tropikus rendszerben dolgozik, valójában más hullámterekkel számol, így a jóslat vagy értelmezés elhúzódik a valóságos kozmikus mezőtől – ez nem csak elméleti különbség, hanem funkcionális hiba az energetikai kapcsolódásban.